Mi döntjük el, mennyire vagyunk szabadok...

A világtörténelemben újra és újra bebizonyosodik, hogy a hatalmon lévő zsarnokokat csak az tartja a székükben, hogy a társadalom tagjai elhiszik: a fölöttük lévők erősek és megingathatatlanok. Amikor ez a hit megroppan, agyaglábú óriásként rogynak össze a legkeményebbnek hitt diktatúrák is.

Az 1956-os forradalom nem akkor tört ki, amikor a legrosszabbul mentek a dolgok. Nem a legsötétebb elnyomás, a Rákosi korszak időszakában kelt fel a nép. Nem éhséglázadás volt ez, hanem valódi erkölcsi forradalom. Elemi erejű felháborodás, tisztító vihar, mert a társadalom rádöbbent, hogy ismét be akarják csapni. Hogy nem őszinte a szakítás a Rákosi korszakkal, hogy a vezetők megint csak a saját érdekeiket nézik, hogy nem folytatnak velük őszinte párbeszédet, hogy igenis lehetne másképpen, de ezt az uralkodó réteg nem akarja. Mert fontosabbak számukra a saját kiváltságaik, fontosabb a hatalom mindenáron való megtartása, fontosabb a tévedhetetlenségükben vetett megingathatatlan hit.
Mint általában az igazi forradalmak, a magyar is szinte minden előjel nélkül, egészen váratlanul tört ki, és hihetetlen sebességgel zajlott, napok alatt szétrobbantva a meglévő államszerkezetet.
A világtörténelemben újra és újra bebizonyosodik, hogy a hatalmon lévő zsarnokokat csak az tartja a székükben, hogy a társadalom tagjai elhiszik: a fölöttük lévők erősek és megingathatatlanok. Amikor ez a hit megroppan, agyaglábú óriásként rogynak össze a legkeményebbnek hitt diktatúrák is.
Pontosan ez történt Magyarországon is. Október 23-án kora délután még csak kart-karba öltve vonultak az emberek, estére ledőlt a Sztálin szobor, és éjszaka már dúlt a fegyveres harc. A hadsereg napok alatt szétszéledt, a pártvezetők elmenekültek, kiderült, hogy nincsen semmiféle valódi ellenállás.
Ennél is hihetetlenebb volt, ahogyan újjászervezte magát a társadalom. Hamar egyetértésre jutottak az újjáalakult pártok, a semmiből kinőtt a független sajtó, létrejött a nemzetőrség, az önigazgatás legkülönbözőbb formái bukkantak elő: nemzeti bizottságok és munkástanácsok alakultak országszerte.
A szabadság bebizonyította, hogy mennyi találékonyság rejlik az emberekben, hányféle jó megoldás létezhet még azokon kívül, mint amelyekről addig bárkinek is tudomása volt.
Már a kortársaknak is feltűnt, hogy azokban a lázas októberi napokban valami egészen furcsa dolog történt. Talán a korábbi évek romlottságának ellenhatásaként, attól megundorodva, az emberek jó része szinte tüntetően becsületes volt. A kitört kirakatok ablakaiból nem lopták el az árucikkeket, nyilvánosan, őrizetlenül hagyott kartondobozokban gyűjtöttek pénzt az elesettek hozzátartozóinak, mégsem vett el senki egy fillért sem belőle. Úgy tűnt néhány napig, hogy sikerül megtörni azt az átkot, amelyet Illyés Gyula fogalmazott meg a legszebben és legpontosabban „Az egy mondat a zsarnokságról” című versében.
„hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy”

Ezt értették és érezték meg az emberek akkor, amikor a becsületességükkel szét akarták tépni ezt a láncokból köréjük font bűvös kört. Ezért beszél minden visszaemlékező eufóriáról és túláradó boldogságról, amikor felidézi azokat az októberi napokat. És ezért volt az ellenállás is annyira elkeseredett és életre-halálra szóló, mert megérezve az igazi szabadságot, sokan már nem akartak többé úgy élni, mint annak előtte. 
Azokban az országokban, ahol évszázadokon át a zsarnokság, az elnyomás, a diktatúra a hétköznapi tapasztalat, ott a hatalom tudja, hogy az emberek megtörésének egyik legegyszerűbb módja, ha a tisztátalan viszonyok nem teszik lehetővé az erkölcsös, gerinces, felemelt fejű életet. Ha a munkavállalók kiszolgáltatottak, ha kockázatos szabadon véleményt nyilvánítani, ha a megélhetésért meg kell alázkodni, ha az iskolai, munkahelyi, kórházi, hivatali viszonyok feudálisak, ha mindenki belekényszerül a korrupcióba. Akkor már nincsen szükség rendőri erőszakra, ilyenkor az emberek önmagukat tartják elnyomva, mert azt hiszik, másképpen nem is lehetne élni. Pontosan úgy, ahogyan Illyés Gyula írta. Ilyen helyen a hétköznapi becsületesség már-már hőstettnek számít. Nos, ez az elnyomás igazi táptalaja, mert ez teszi az életet kilátástalanná, reménytelenné és ez sugallja azt, hogy mindezt nem lehet megváltoztatni.
A lefojtott düh általában iszonyú robbanással kerül a felszínre, pontosan úgy, ahogyan ez 1956 októberében történt.
A magyar forradalmat csak külső erő volt képes leverni. Méghozzá az akkori világ legnagyobb hadserege. Hiába volt azonban a borzalmas megtorlás, az itt állomásoztatott százezernyi szovjet katona, hiába a besúgóhálózat, és az elnyomó törvények. Már nem lehetett visszaállítani azt, ami korábban volt. Magyarország a szomszéd országokhoz képest jobban és szabadabban élt. Mert sem a külföldi, sem a hazai elnyomók nem tudtak már szabadulni azoktól az emlékektől, amelyeket a szabadságharc napjaiban át kellett élniük.
Ez a szabadság és ez a jólét azonban csak viszonylagos volt, és meg kellett fizetni az árát. A felejtéssel, a hallgatással, a megalkuvó élettel. A nemzet ismét visszasüllyedt az általános amnéziába, abba az állapotba, amikor már mindenki elhiszi, hogy csak így lehet.
Ilyenkor zavaró csak igazán az a néhány ember, aki nem ismeri a rossz kompromisszumot, akinek az életútja makulátlan és kikezdhetetlen. Az ő példájuk egyszerre irritáló és egyszerre segít átmenteni a nemzet jobbik énjét.
Ilyen ember volt például Bibó István is, aki jogfilozófusként, de politizáló emberként is mindig a jó oldalon állt, és egy pillanatra sem alkudott meg. A negyvenes években antifasiszta volt és zsidókat mentett, a koalíciós időkben a Parasztpárt vezetőjeként és nagy hatású írásaival küzdött a demokráciáért, majd szembeszegült a Rákosi rendszerrel, 56-ban pedig miniszterként tevékenykedett Nagy Imre kormányában. Utóbbiért hosszú évekre bebörtönözték. Kiszabadulván az európai léptékkel mérve is nagy tudósnak számító Bibó könyvtári raktárosként tengődött. Mégsem gondolta soha, hogy együtt kellene működnie a Kádár-rendszerrel.
Bár egyre kevesebben élnek azok közül, akik személyesen részt vettek a forradalomban és a szabadságharcban, 1956 emléke mégis elevenen él. Ez a legközelebbi történelmi tapasztalatunk, amelyből eredeztetjük mai demokráciánkat, amely reményt adott olyan időszakokban, amikor felerősödtek a diktatórikus tendenciák, és eluralkodott a csüggedés.
1956 arra is tanít minket, hogy a demokrácia kivívása és bevezetése nem egyszeri aktus, folyamatosan küzdeni kell a fennmaradásáért és a minőségéért. És ez egyáltalán nem a pártok dolga. Hogy mennyire vagyunk szabadok, azaz milyen is a mai demokráciánk, azt mi magunk döntjük el azzal, ahogyan viselkedünk a hétköznapokban.
1956 igazi példa előttünk, fontos muníció, és kifogyhatatlan tárháza a tapasztalatoknak. Egyben olyan időszaka történelmünknek, melyre méltán lehetünk büszkék, szabadságszerető, demokráciát és jogállamiságot tisztelő magyarként.

Hírlevél

Iratkozzon föl hírlevelünkre!



Kérjük, föliratkozás előtt olvassa el az adatvédelmi nyilatkozatot!

Meg akarunk szabadulni a 21. századra dogmává silányult ideológiai béklyóktól. Értelmes vitát, megegyezést és társadalmi kiegyezést akarunk végre. A demokrácia szétrombolása, a gazdaság lepusztítása, a félelemkeltés, erőszak és gyűlölet ellen minden demokratával készek vagyunk a szövetségre: mérsékelt konzervatívval és szociáldemokratával egyaránt. Célunk a demokrácia helyreállítása, a jogállam és a magántulajdon védelme, olyan politikai gondolkodás elterjesztése, amely nem enged a jogállamiságból, amely megbecsüli a tudást és a kultúrát. Kiegyensúlyozott, jómódú, derűs és európai – azaz polgári – Magyarországot szeretnénk.

Backlink izmir masöz