A kommunikációtól a tájékoztatásig és tovább

Az ezerkilencszáznyolcvanas években akkori munkahelyemen, az MTA Nyelvtudományi Intézetében egy tanulmánykötetet készítettünk elő a rádió és a televízió nyelvének sajátosságairól. Én az élőbeszéd fésületlennek ható mondattani szerkezeteiről írtam, kollégáim a szövegolvasás és a spontán beszéd prozódiai különbségeiről, a szóválasztásról és a képiségről.

A szerkesztés során legtöbbet a címen vitatkoztunk, mégpedig azon, hogy tömegkommunikáció vagy tömegtájékoztatás szerepeljen-e benne. A korábbi évtizedekben a hivatalos terminológia a tömegtájékoztatás volt, azonkívül magyar szóként nyelvileg is kívánatosabbnak tetszett a görög gyökerű, nemzetközinek számító másikkal szemben. A kommunikáció ellen szólt az az érv, hogy nincs, akkor még csakugyan nem létezett interaktív televíziózás, rádiózás.

Mi – a kötet szerzőinek többsége – mégis úgy gondoltuk, hogy a rádió és a televízió intézménye nem viselkedhet egyfajta felülbírálhatatlan ismeretszóróként. Számolnia kell a társadalom reflexióival, válaszaival, akkor is, ha ez abban az időben még csak korlátozott mértékben – a készülék kikapcsolásával vagy olvasói panaszok írásával – érvényesülhetett. Döntésünk alapján a könyv ezzel a címmel jelent meg: Nyelvészet és tömegkommunikáció. Szerk. Grétsy László. Budapest, TK. 1-2 k.   1985.

Most, három évtizeddel később még világosabban látom az akkori érvelésünk igazságát.  A rádió, televízió nem viselkedhet egyirányú utcaként. A huszonegyedik században a média fogalma radikálisan átértékelődött. Gyakorlatilag bárki csinálhat magának blogot vagy más felületet, ahol minimális korlátozással oszthat meg másokkal szövegeket, álló- és mozgóképeket. Ezek manipulálása, meghamisítása sem okoz nehézséget, akár egy ügyeskezű tizenévesnek sem. Az internet hálózata pedig nem lehet nem interaktív, eleve a kapcsolódásra és visszakapcsolódásra épül.

A magyar nyelvű úgynevezett közszolgálati csatornákat nézve-hallgatva viszont az az érzésem, hogy visszafordultak az időben. Szerkesztési elveikben, műsorvezetési gyakorlatukban visszatértek a tömegtájékoztatás pozíciójához. A megfellebbezhetetlen igazságok egyedüli birtokosának gőgjével és leereszkedésével osztják meg a híreket „tájékozatlan” nézőikkel, hallgatóikkal.

A hírek – egyre erősödő mértékben – egy alternatív valóságról számolnak be: fellendülő gazdaságról, gyarapodó munkahelyekről, épülő-szépülő országról. Egy olyan páratlan magyar sikertörténetről, amelyet a külföldről „csodálnak” és „példának” tekintenek, esetleg félreértelmeznek, de csak a hazai ellenzék hazugságainak hatására.

Napjainkban a közmédia nyelvét átszövik a képek és metaforák. A „bukott baloldal” multikkal és nemzetközi bankokkal „cimboráló” kormányairól szólnak, amelyek adósságcsapdába „taszították” a nemzetet. Ezekkel a sötét erőkkel és brüsszeli szövetségeseikkel vette fel „nyílt sisakkal” a küzdelmet a keresztény kormánytöbbség, és az utolsó pillanatban megakadályozta, hogy a nemzet „szakadékba zuhanjon”. Napjainkban – hála a kormánypártok heroikus erőfeszítéseinek – már tanúi lehetünk a „kilábalásnak”, sőt a „fellendülésnek”. Ezek a szóképek a politikusok beszédeiből, nyilatkozataiból átszivárognak a felvezető szövegekbe, a műsorvezetői kérdésekbe. Nyelvészeti szakszóval: lexikalizálódnak.

Ennek a nyelvhasználatnak megvan a maga funkciója. Magyar Bálint találó megállapítása szerint: „ez a nyelv képes reflektálni az adott ideológia nyelven kívüli képi, rituális, emocionális világára... belátás és érvelés helyett hitet, összemérhetőség helyett harcot közvetít.”

Ami a közszolgálati csatornákból verbálisan és vizuálisan árad, már nem nevezhető tájékoztatásnak. Tájékoztatni, ismereteket közölni csak tényekről és ezek összefüggéseiről lehet. A tények és összefüggéseik pedig racionálisan megvizsgálhatók, más forrásokból is ellenőrizhetők. A képiség eszközei, a metaforák, metonímiák, megszemélyesítések azonban lényegük szerint nem azonosíthatók a valóság egyes elemeivel. Ez a média szándéka szerint nem ismereteket közöl, hanem zsigeri alapú, érzelmi azonosulást, feltétel nélküli (vak)hitet generál.

Célja nem a tájékoztatás, nem a racionális meggyőzés, hanem az indoktrináció, az érzelmi alapú politikai befolyásolás, egyszerűen szólva a politikai propaganda. A közszolgálati csatornák, úgy tűnik, a kormánypártok agitprop osztályainak buzgó végrehajtói.

Ide jutott a magyar közmédia a közösségi véleménnyel is számot vető kommunikációtól, a tényeket is figyelembe vevő tájékoztatástól. Itt tartunk ma, majd negyedszázaddal a szabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát is zászlajára író rendszerváltozás után.

Hírlevél

Iratkozzon föl hírlevelünkre!



Kérjük, föliratkozás előtt olvassa el az adatvédelmi nyilatkozatot!

Meg akarunk szabadulni a 21. századra dogmává silányult ideológiai béklyóktól. Értelmes vitát, megegyezést és társadalmi kiegyezést akarunk végre. A demokrácia szétrombolása, a gazdaság lepusztítása, a félelemkeltés, erőszak és gyűlölet ellen minden demokratával készek vagyunk a szövetségre: mérsékelt konzervatívval és szociáldemokratával egyaránt. Célunk a demokrácia helyreállítása, a jogállam és a magántulajdon védelme, olyan politikai gondolkodás elterjesztése, amely nem enged a jogállamiságból, amely megbecsüli a tudást és a kultúrát. Kiegyensúlyozott, jómódú, derűs és európai – azaz polgári – Magyarországot szeretnénk.

Backlink izmir masöz